Amikor utoljára dobban a szíved egymagad vagy. Hiába tüsténkednek körülötted zöld ruhás, maszkos emberek. Történhetne ez akár egy forgalmas téren, egy kietlen sivatagban, ez egy olyan egyedüllét, amit soha máskor nem tapasztaltál. Nem, egyáltalán nem kellemetlen, inkább szokatlan, érdekes érzés.

Amikor utoljára dobban a szíved egy pillanat alatt leszel nincstelen. Nincsenek veled a tulajdonolt négyzetméterek, hektárok, ékszerek, ruhák, bankszámlaegyenlegek. Semmi, de tényleg semmid nem marad az anyagi világból. Minden, amiről azt gondoltad, hogy érték, hogy érdemes érte dolgozni, küzdeni, egy pillanat alatt válik semmivé. Nem értéktelenné, hanem semmivé. Megszabadulsz minden felesleges köteléktől, szabad vagy mint az összes többi, akinek utoljára dobban a szíve.

Amikor utoljára dobban a szíved, abban a pillanatban jössz rá, hogy mindegy melyik nevén szólítottad a Mindenhatót. Közömbös, hogy milyen volt a bőröd színe, hogy kire szavaztál, milyen nyelven tanított beszélni édesanyád, parancsoltál, vagy parancsoltak neked, mert egyenlő vagy az összes többivel, akinek utoljára dobban a szíve.

Amikor utoljára dobban a szíved világossá válik számodra, hogy az egyetlen mérce ami alapján megítéltetsz, kizárólagosan az, hogy mennyi szeretet, mennyi megértés volt benned embertársaid iránt. Világossá válik, hogy testvére vagy az összes többinek, akinek  utoljára dobban a szíve.

Amikor utoljára dobban a szíved már nem lesz időd arra, hogy kitakarítsd a belőle a felgyűlt haragot, gyűlöletet, kirekesztést, érzéketlenséget.

Amikor az utolsó dobbanás után újra verni kezdett a szívem, tudtam, hogy ez nem cél nélkül történt. Talán csak azért, hogy ezt elmondhassam nektek. Talán másért, de ez majd csak akkor derül ki ha tényleg utoljára dobban a szívem.

Szabadság, Egyenlőség, Testvériség!

2013 szeptember

 Indexeltem, lassítottam, félreálltam. Egy olyan pihenőhely- félénél, a 85-ös főúton. Azért csak félénél, mert ezt nem csinálták, ez úgy csak lett. Levágták pár éve a kanyarokat és így lett, illemhely, asztalok, padok, szemetesedények NÉLKÜL.

Kiszálltam. Az árokban irdatlan mennyiségű mocsok.

Mekdöncis dobozok, amik Bábolnáról, vagy Győrből utaztak idáig, hogy itt fejezzék be az útjukat. Csempetörmelék szemeteszsákokban, autógumik, sitt. No meg a szokásos útszéli szemét, red bull doboz, PET- palack, szaros zsebkendő.

Ázsia, Balkán ezek a szavak jutottak az eszembe, aztán ahogy elindultam bevillant az élet- út közhelye és a szemét (hú lassan ez lesz a rögeszmém) az út szélén.

Szóval az életünk, ahogy suhanunk az autóinkkal, ki nagyobbal, ki kisebbel. Látszatra minden rendben, a kocsiban ápolt, jól öltözött, magabiztos hölgyek, urak, osztják az észt, hogy milyenegyországez, meg dehülyeamásik. És elegánsan feledkeznek meg az útjuk szélén lévő árkokról, amiből a száguldás közben nem látszik ki a szemét. Ha megállnak mint én tegnap, akkor szörnyülködnek, hogy milyen állatok veszik őket körül, lelketlen barbárok akik ilyet tesznek.

Pedig ők is bűnösek, valószínűleg kivétel nélkül mindannyian azok vagyunk. Az, hogy az életünk kocsija tiszta, annak szörnyű ára van. Útjaink árkai tele vannak szeméttel. Elhajított barátság- papírzsebkendők, szerelem- italok üres palackjai, árulások, hazugságok csempetörmelékei fekszenek az életünk útjának árkában.

Amíg száguldunk, nem látjuk, ha megállunk, könnyebb azt hinnünk, hogy más dobta őket oda. Tegnap rájöttem, hogy én is szemetelek. Megpróbálom ezután ezt elkerülni. Ha ez megy, akkor szépen elkezdem összetakarítani az árkaimat és csak remélem, hogy nem fogok egyedül bóklászni az út szélén, szemeteszsákkal a kezemben...

2013. november

Tibi* reggel korán kelt, már zsinórban hetedszer, úgy két órával korábban, mint kizsigerelt teste akarta volna. Már megint nem otthon. Hajnali kettőig kellett inni egy ügyféllel Sopronban, talán ez a megrendelés most összejön. Nyomni kell, itt az év vége, nincsenek meg a tervszámok, le leszek b@szva, kirúgnak, csőd, halál.

8-ra Győrbe kell érni, bárhogy is, de nem késhetek, le leszek b@szva, kirúgnak, csőd, halál. Fél 8 és még csak itt vagyok Pereszteg után, a sok kamion meg előttem hetvennel kecmereg, nem érek időben oda, le leszek b@szva, kirúgnak, csőd, halál.

Meg az asszony is most hív, biztos megint valami kurv@ fontos, biztos a gyerek megint nem írta meg a házit, biztos az anyósomhoz kell délután menni, mert csöpög a csapja. De most már biztos elkések, le leszek b@szva. Kirúgnak, csőd, halál.

Na még csak ez hiányzott, a csajom most akar cseverészni. Hát nem érti meg, hogy nem érek rá úgy mint ő? Különben sem válok el miatta, megmondtam ezerszer! A Pics@ba, mit izél itt előttem ez a k@cs@g Renaultos, ráérős f@sz, le leszek leb@szva, kirúgnak, csőd, halál.

Na itt jó széles az út, kereszteződés előtt érdemes megpróbálni, itt nem lehetne, más úgy sem fog, aki mer az nyer! Ó ez majdnem csatt volt! A f@sznak villogtat a hátam mögött az a k@cs@g Renaultos, nem volt itt semmi, mindegy most móresre tanítom, leszorítom az útról, megölöm, eggyel kevesebben lesznek az utamban, nem  le leszek leb@szva, nem kirúgnak ki, nincs csőd, nincs halál.

Remélem Tibi Győrbe ért, biztos elkésett, le lett b@szva, de remélem más baja nem lett.

Aki ráismer, hívja el sörözni, beszélgessen vele, lehet, hogy csak ez hiányzik neki,

TIBI NAGY BAJBAN VAN, SEGÍTSETEK NEKI!!!!!!

*: Tibiről csak valószínűsítem, hogy Tibi, lehet hogy nem pont ezekért volt, van, lesz leb@szva, kirúgva, nem emiatt megy csődbe, hal meg. De meg akart ölni, mert én voltam a k@cs@g Renaultos. Tibi rendszáma: MDX 749

2013. november

A csalás alapvetően bűn, mégis vannak olyan estek, ahol az intellektuális teljesítményt el kell ismerni.

Emiatt rajongunk az Ocean's eleven, meg a Lock, Stock and Two Smoking Barrels stílusú filmekért. Pedig ott is csak bűn van, de nem olyan alpári husángos, simán kirabolós, hanem fineszes, trükkös, stílusos.

Mindig érdekelt az alkotás folyamata. A fehérgalléros bűn megalkotása már- már művészet, a logika, pszichológia, színművészet határterülete.

Vajon hol, hogyan pattant ki a szikra emberünk agyából, hogy magát nem a jól bevált karbantartónak álcázva járta végig a kórtermeket egy vidéki fekvőbeteg- intézményben és csent primitív módon, hanem valami teljesen pofátlanul meglepő ötlettől vezérelve magabiztosan lépett be a kórtermekbe.

Fehér köpeny volt rajta, a nyakában fonendoszkóp, ápolt, jóképű férfi.

-Nagykezicsókolom hölgyeim, ellenőrző vizitre jöttem. Kíváncsi vagyok, a beosztottjaim jól végzik-e a dolgukat.

-Ó kérem, ez a szívhang, nem valami bizalomgerjesztő, nagyot tessék sóhajtani! Mit is mondott a kezelő kolléga? Aham, műtét, legkorábban jövő nyáron, csak akkor van hely, had' pillantsak a kórlapjára!

Hát Irénke néni nem igaz, hogy nem lehetne ezt korábban, majd én intézkedek! Halló professzor úr, egy műtéti időpontot kérek, januárra, sürgős, az én betegem, igen jó a 12.-e. Köszönöm, szervusz. Ennyi az egész Irénke néni, tetszik látni, nem igaz hogy lehetetlen, csak akarni kell!

Ó Irénke néni, hagyja azt a borítékot, nem azért vagyunk, ó köszönöm, de igazán nem kellett volna!

Így ment végig a folyosón, szobáról szobára, Irénke nénitől Éva néniig, de közben kapott egy borítékot Lajos bácsitól is. Persze sokáig nem derült ki semmi, a dolgozók a folyosón betegszállítónak nézték, Irénke néni pedig hallgatott, hiszen miért is mondaná el a kezelőorvosának, vagy a nővérkéknek, hogy itt volt a nagyfőnök és azzal lezsírozott már mindent. Különben is minek is kételkednék egy orvosban, hát még a főorvos főnökében?

És nem lehet feketén- fehéren kijelenteni, hogy emberünk egy utolsó tróger, mert becsapta a szegény öreg néniket- bácsikat. Adott is valamit: törődést és reményt. Igaz rohadt drágán.

2013. december

Kedves Jézuska!

Nem tudom megítélni, hogy jó vagy rossz voltam, ez a feladat az apukádra vár majd, de légyszi' szólj neki, nem kell sietni, ráér még vele!

Idén nem kérek ájfont, nagy tévét, laptopot. Nem, idén egész más jutott eszembe és mivel te mindenható vagy, jó eséllyel el is tudnád intézni.

Egy apró kis változtatást kérek az emberek viselkedésében.

Szóval hogy mindenki azt csinálná amit ígér, amit mond. Nem kéne örökre, mert az úgy unalmas lenne egy idő után, elég lenne egy kis napocskára. Az az örökkévalósághoz képest matematikailag úgyis semmi, majdnem zéró. Tehát te észre sem vennéd az öröklétben. Nekem viszont a legszebb napom lehetne, ha ráérsz elmondom hogyan képzelem el:

Decemberi nap lenne, nem sokkal Szent Miklós napja után. Reggel, miután pár percet gyönyörködtem a havas tájban az ablakban állva, nyugodtan ülnék az autómba. Hiszen az illetékesek pár napja adtak interjút, amiben elmondták, felkészültek a télre, a hókotrók, sószórók készen állnak.

Mikor leérnék a munkahelyemre, éppen a szomszédom alkalmazottai kátyúznák a közös utunkat, amit az ő nehézgépei tettek tönkre. Javítanák, mint ahogy azt két éve megígérte.

A bankterminálon csomó beérkező tételt látnék, hiszen az ügyfeleim mondták, hogy ma biztosan fizetnek.

Az internet akadozás nélkül hasítana, mert a szolgáltató ezt vállalta annak idején, mikor szerződést kötöttünk.

A bádogos 10-re érkezne, ahogy megbeszéltük, még aznap elvégezné azt a fél órás munkát és a megállapodott díjról számlát írna kérdés nélkül.

Levelet kapnék az NFÜ-től, amiben másfél év után válaszra méltatnának, ahogy azt az első fellebbezésemkor ígérték. És mi kapnánk meg az Unió pénzét egy tényleg hasznos kutatási projektre, nem pedig pár nappal a leadási határidő előtt alakuló cégecskék, homályos célocskáikkal, úgy ahogy annak idején a kiírásban leszögezték.

Egy napig látnám, hogy az ország vezetői, meg az ellenzék is, önös érdekek nélkül, az ország javáért dolgoznának. Ahogy erre felesküdtek.

Kiszámolnám egy kockás papíron és Magyarország tényleg jobban teljesítene, úgy ahogy mondják.

Este hazaérnék, pár perc múlva a kislányom kopogtatna az ajtón, hisz bármikor láthatom, ahogy ezt a volt feleségem ígérte.

És akkor arra a napra megbocsájtanék minden ellenem vétkezőnek, úgy, ahogy ezt Neked és apukádnak meg szoktam ígérni.

Na, kérlek, csak egy napra!

Szeretettel: Ákoska

2013. december

Bizonyos dolgok megértéséhez öregedni kell.

Soha nem értettem, mikor öregasszonyok egymásnak azt mondták: Jaj, de szép temetés volt!

Egy temetés nem lehet szép, gondoltam. Eddig.

Lehet az, ezt tegnap tapasztaltam meg. Jobbomon könnyes női arc, de a szája néha mosolyra görbült. Előttem bárzongorista, belenyugodva, komoran, de a szeme mégsem volt szomorú.

Az ember aki a régi világból jött, visszatért az övéi közé. Nem volt már itt semmi keresnivalója. Búcsúajándékként megmutatta, hogy az ő régi világában a halál nem csak szomorú, nem csak könny, hanem mosolygás és az élet része. Természetes része.

Egy valamivel adós maradtál nekem, megígérted, hogy tavasszal eljössz hozzánk Sopronba. A fröccsöd ki lesz készítve, ha mégis meggondolnád magad.....

Isten veled Iván!

2013 december

Jenő kimért léptekkel haladt a hetedik emelet utolsó irodája felé. Egy éve volt hátra a nyugdíjig. Valahogy ki kéne húzni. Mihez is kezdene a Minisztériumon kívül?! Mióta elvégezte a gépészmérnökit, itt van. Ez az első munkahelye. Nagyon szerette volna ha az utolsó is. Jenő olyan megúszós típus. Megúszta az átszervezéseket, leépítéseket, nem kellett továbbképzésekre járnia, nem volt gond a gyerekekkel, nem bukott le a szeretőjével, biztosra játszott, csendben, feltűnés nélkül, egy életen át sikeresen.

Jenő igazán nem értett semmihez. Habár barátai előtt rendszeresen fitogtatta műszaki tudását, valljuk be mindenkinek jobb, hogy hivatalnok lett. Otthon neje, Irénke cserélte a villanykörtét, fúrta fel a polcot. Erénye volt, hogy nem hőzöngött, nem kérdezett, nem pattogott. Nem sok, de a hivatalban elég.

Leült hivatali asztalához, kinyitotta az aktatáskáját. Kivette a hatvanadik születésnapjára kapott Parker tollkészletet, a gondosan becsomagolt kolbászos zsemléjét. A táskája így most már tök üres volt. Elővett egy A4-est, bekapcsolta a számítógépet. Az épületben majdnem néma volt a csend. A folyosón sorakozó irodákban hasonszőrű kollégái próbálták -hozzá hasonlóan- a nemlétezés álcájával a mai napot is megúszni. Csak a szarvasi kávéfőző hörgése és a két adminisztrátornő idétlen vihogása hasított bele a minisztérium méltóságteljes csendjébe.

Jenő a munkavédelmi jogszabályokkal foglalkozott egész életében. Jóleső érzéssel töltötte el, mikor egy pillantást vetett az iroda falán virító grafikonra. Esett, folyamatosan, kitartóan, mint a rezsiköltségek. Az ábrán a KSH számai díszelegtek, az üzemi balesetek számáról. Tudta, hogy a számok jók, a főnök elégedett, hogy igazak-e az nem érdekelte. Annak senki sem nézett utána, soha, az elmúlt negyven évben senki sem.

Jenő tudta, ha ma elkészül az anyaggal, amit a főosztályvezető kért tőle négy hónapja, akkor a hátralévő évben már senki sem kérdőjelezi meg hivatali létezésének okszerűségét. Ennyi év után azt is pontosan tudta, bármit ír, az jó lesz, csak sok legyen. Jó sok leütés, paragrafus, bekezdés. A jogi osztályon Sándor fog egy két észrevételt tenni, de csak azért hogy lássák dolgozik. Ha minden jól megy, együtt fogják tartani jövőre a búcsúztatójukat.

Szinte szünet nélkül gépelt, gondolkozás nélkül, rutinból oldotta meg. Délre végzett, az anyagot átküldte, megette szendvicsét, átballagott Sándorhoz, megitták a kávét. Délután megszólalt a telefonja, az főosztályvezető titkárnője volt az. Hívatták.

Gyomrában ugyanolyan görccsel, mint mikor karácsony előtt az IKEA-ban három tucat akciós húsgombócot evett, gyalog ballagott le a harmadikig.

Utált lemenni, az utóbbi pár évben különösen. Mindig ugyanaz a rossz érzés kerítette hatalmába. Hogy nem tudja. Nem tudja miért lesz letolva. Hogy rájöttek, hogy semmit sem csinált az elmúlt negyven évben, vagy hogy rájöttek, hogy is nem ért hozzá. Meg azok a pökhendi fiatalok az államtitkárságon, nem köszöntek és nem is fogadták a köszönését. Négy évente változott minden arc, senki sem maradt, a nevüket sem volt érdemes megtanulni. Igaz be sem mutatkoztak, nagyjából le se szarták az öreget.

Belépett a szivacsos ajtón, becsukta és ugyanavval a szervilis testtartással, mint Ramszesz óta minden írnok elődje, kissé görnyedten megállt.

-Kedves kollega! - szólalt meg az óriási irathalmok mögül a főosztályvezető

-Szóval, kedves kollega, átnéztem az új jogszabályterveztet, amit készített! -mondta anélkül, hogy laptopjának a képernyőjéről levette volna a szemét. 

Nehéz csend ült a szobára, a lassuló időben Jenő ráfeledkezett a beszűrődő napfényben táncoló porszemekre. Hányszor állt már itt, hányszor üvöltöttek vele, hányszor vonták kérdőre! Gyakorlott volt, ösztöne azt súgta, hogy ezt ma meg fogja úszni. Óráknak tűnt még a főnök újra megszólalt, immár széles, hiteltelen politikusmosollyal az arcán. A szemüveglencséjén a "game over" felirat tükröződött, tükörírással.

-Köszönöm, remek anyag, ez a kockázatelemzés, nagyon korszerű, az államtitkár úr is meg lesz elégedve. Igazán köszönöm, hogy ilyen vaskos, mindenre kiterjedő, modern, az EU szellemiségét követő anyagot készített. Tudja, az a legfontosabb, hogy az államtitkár meg legyen elégedve........... kollega... No de ezt a vaskos anyagot leteszem az asztalára,.... szava nem lesz, szereti a terjedelmes jogszabályokat!

Jenő már kint is volt. Kaján vigyorral az arcán szállt be a liftbe.

Méghogy remek anyag! -dörmögte a bajsza alatt. Mit tudja ez a nyikhaj, hiszen tavaly még színházügyi kormánybiztos volt! Azt beszélik róla, hogy a tanítóképzőt sem fejezte be! De mit bánta Jenő. Negyven év alatt volt már főnöke hajóinas, bérkocsis, szatócssegéd, népművelő, vállalkozó, tanár, őstermelő. Lényeg az hogy jövő januárban nyugdíjba megy és innen a minisztériumból megy nyugdíjba, ez már biztos. Becsúsztatta a Parkereket az aktatáskába, lekapcsolta a gépet és fütyörészve hazaindult. Megúszta, ezt a napot is megúszta, a többi meg nem számít.

Utószó:

Körülbelül két hónap múlva, egy hétfő reggelen a munkavédelmi előadónk azzal fogadott, hogy új jogszabály lépett életbe, miszerint listát kell készíteni a veszélyes szúró- vágó szerszámokról, el kell végezni a kockázatelemzésüket és javaslatot kell tenni arra, hogy milyen, kevésbé veszélyes eszközzel lehet helyettesíteni őket. Szőlészként értetlenül kezdtem sorolni: Metszőolló, oltókés, ágfűrész...?!

Döbbent csendet akkor váltotta fel röhögés, mikor elmesélte, hogy milyen arcot vágott a háziorvos, mikor a szike és a fecskendő helyettesítésére kellett javaslatot tennie. Írásban. Mert a Jogszabály komoly dolog. Ha nincs meg a papír, büntetnek. Márciustól már ezért is.

De Jenő meg fogja úszni, ezt is, a többi meg neki  már nem számít. Mi nem ússzuk meg, írhatjuk a jegyzőkönyvet, pecséttel, aláírással, jogszabálynak megfelelve, komolyan.

2014. január

-Papírkutya vagy, Jenő, úgysem mered!- bökte oda Marci a vele szemközti íróasztalnál ülő kollégájának.

-Ezerszer megkértelek, hogy ne szólíts Jenőnek!- sziszegte vissza.

Nem szerette a nevét, azt szerette volna, ha Júdzsinnek szólítják. Emberemlékezet óta minden elsőszülött fiút Jenőnek hívtak a családjában. Hagyomány, utálta. A család nyomására ment a Műszaki Egyetemre is, gépészmérnöknek, mint minden elsőszülött fiú. Pontosan 10 év alatt végezte el, színkettes diplomával. Mindig is biológus akart lenni, a rovarok érdekelték. No meg a lányok, bár fordítva ez sajnos nem volt igaz.

Most is a randi.hu-n nézte meg a postaládáját, megint üres volt. Nem érezte magát komfortosan. Már három hete le kellett volna adni a jogszabálytervezetet. Tartott tőle, hogy ebből még baj lesz. Szerencsére a főosztályvezetőnek nem jutott ideje arra, hogy elővegye Jenőt. Az új helyettes államtitkár kegyeit kereste az elmúlt három hétben.

Nehezen kapott állást. Hiába ment bárhová állásinterjúra, hamar rájöttek, hogy nem lenne a legerősebb munkaerő. Sehová nem vették fel. Fél év múltán összeült a családi kupaktanács. Jenő bácsinak eszébe jutott a römipartnere. Sanyi minisztériumban dolgozik, a jogi főosztályon, talán ő tud valamit ennek a tökkelütött kölyöknek. Két hét múlva már a minisztérium hetedik emeletén ült Jenő, Marcival egy irodában. Hiába no, jó hogy van egy jól kártyázó nagybácsi a családban.

A hivatalban Jenőről mindenki tudta, hogy valakinek a valakije. Nyilvánvaló, volt, hiszen egy ilyen hülyegyerek máshogyan nem kerülhetett ide. Ugratták, böködték, de bántani igazán senki sem merte. Mert valakinek volt a valakije. Senki sem mert rákérdezni, Jenő meg nem kérkedett Jenő bácsi és Sanyi bácsi barátságával. Margó, az adminisztrátor tudni vélte, hogy a miniszter másod- unokaöccse...

Marci teljesen az ellenkezője volt. Magas, jóképű, magabiztos. Három nyelvet írt, beszélt, kifogástalanul. Egy szabolcsi kis faluban született. Apja sofőr, anyukája fejőnő. Hihetetlen éles eszű kölyök volt. Az egyetemen évfolyamelső. A szülei a falu legbüszkébb emberei: a Marci gyerek a minisztériumban kapott állást. Igaz nem nagy pénz, de biztos állami pozíció.

Marci a rábízott munkát napi két órában letudta. Aztán unatkozott, szervezte az esti bulikat a kollégákkal, vagy jobb híján piszkálta a vele szemben ülő zsíros hajú hülyegyereket.

-Te figyelj, Jenő! Fogadjunk, hogy nem mered beleírni az új jogszabályba azt a hülyeséget amit múltkor találtam ki a büfében!

Jenő idegesen pörgette a tollat a kezében, tudta, ha megcsinálja, a többiek beveszik a csapatba. Mehet keddenként teremfocizni, csütörtökön meg sörözni. Szerette volna, nagyon. Reménytelen volt így harmincöt évesen minden nap hazamenni munka után és anyukával nézni a sorozatokat késő estig. Élni akart végre. Tudta, hogy ez az ára. Ezt meg kell ugrani.

-És ha bebukok?- kérdezte idegesen a kollégáját

-Ugyan te hülye! Hát nem jöttél még rá, hogy itt nem lehet? Senki nem fogja átolvasni rendesen!

-De a jogi osztály, a főosztályvezető, a társadalmi egyeztetés!- sorolta kétségbeesetten Jenő

-Ugggyan már! Sanyi bácsi a jogi osztályról, még soha, semmit nem olvasott végig! A főosztályvezetőnk színházi ember volt még egy éve, a társadalmi egyeztetést meg majd aláíratom a Vakok Szövetségével, mindig úgy szoktam!

Jenő kapkodva gépelt, a közepe felé szúrta be, talán ott nem veszi észre senki. Zsírfoltos szemüvegén keresztül idegesen pislogott. Marci közben mögé került és visítva röhögött, ahogy olvasta  17. §-t.

-Befejeztem, kész. - motyogta Jenő, tarkóján hideg, savanyú szagú veríték csorgott. A félelem szaga.

-Papírkutya, úgysem mered!- vigyorgott rá a kollégája.

Jenőnek bevillant, hogy ma este Szulejman lesz a tévében, és ruszli, mert csütörtökön az anyja mindig azt ad vacsorára. Megborzongott, kirázta a hideg, remegő ujjával a mutatót a küldés gombhoz vitte, egy pillanatig habozott, majd megnyomta az egér gombját.

Aznap este már a kollégáival itta a sört a cseh sörözőben, hajnali négykor ment haza. A következő héten Marci elhívta focizni is.

Utószó:

Körülbelül két hónap múlva, egy hétfő reggelen a munkavédelmi előadónk azzal fogadott, hogy új jogszabály lépett életbe, miszerint listát kell készíteni a veszélyes szúró- vágó szerszámokról, el kell végezni a kockázatelemzésüket és javaslatot kell tenni arra, hogy milyen, kevésbé veszélyes eszközzel lehet helyettesíteni őket. Szőlészként értetlenül kezdtem sorolni: Metszőolló, oltókés, ágfűrész...?!

Döbbent csendet akkor váltotta fel röhögés, mikor elmesélte, hogy milyen arcot vágott a háziorvos, mikor a szike és a fecskendő helyettesítésére kellett javaslatot tennie. Írásban. Mert a Jogszabály komoly dolog. Ha nincs meg a papír, büntetnek. Márciustól már ezért is.

De Jenő meg fogja úszni, ezt is, a többi meg neki  már nem számít. Mi nem ússzuk meg, írhatjuk a jegyzőkönyvet, pecséttel, aláírással, jogszabálynak megfelelve, komolyan.

2014. január

Szerintem az ember ajándékként kapja a méltó elköszönés módját és idejét.

Sokkal korábban ment el, mint kellett volna, de ezt is olyan méltósággal tette, ami példa lehet mindannyiunknak.

Mint ahogy példa volt az élete is. No nem olyan földtől elemelkedett szentként élte az életét, ahogy szeretteinket szeretjük látni a múlt jótékony homályán keresztül, mikor már nincsenek közöttünk. Ember volt minden porcikájában. Amolyan farmernadrágos szent.

Gerinces, egyenes ember, aki pillanatnyi előnyökért nem tért le arról az útról, amit helyesnek tartott. Akkor sem, ha ebből konfliktusai támadtak. Akkor sem, ha emiatt hátrányok érték.

Ember, aki adni szeretett, a közösségért tenni akart és tudott, nem pénzért, nem hatalomért, nem megbecsülésért. Adott, mert szíve legmélyéből szeretett adni.

Ember, akinek véleménye volt és nem is rejtette véka alá. Véleménye emberekről, történésekről, politikáról. Ezért aztán ember volt, akit nem mindenki szeretett.

Ember, akinek biztosan voltak hibái is, de a végső megmérettetésnél, ma 15 éve -ó micsoda stílusérzék- mikor éppen halottak napján munkára jelentkezett Szent Péternél az égi szőlőskertbe, bebocsájtást nyert, ebben biztos vagyok.

Nekünk ittmaradóknak mércét állított, feladatot adott. Nem keveset, nem könnyűt, de nagy segítség, hogy megtanította, hogyan különböztessük meg az ocsút a búzától. Ez a tudás pedig az éretlen gabonaszemek korában többet ér bármilyen kincsnél.

Most pedig egy másik világban csipkelődik, piszkálódik, komisz mosollyal a szeme sarkában.

Egy ilyen mosollyal gondoljatok rá ti is!